Egy korábbi modulban bemutatásra kerültek az ártatlan szexuális tartalmú viselkedésformák, melyek gyakran megjelennek az óvodában. Ilyenek például a maszturbáció, a nemiszervek mutogatása, egymás meglesése, papás-mamás játékok stb. Ezek mind-mind olyan cselekvések, melyek a gyermek tipikus, egészséges pszichoszexuális fejlődéséhez hozzátartoznak. Teljesen természetes, ha a gyermek érdeklődik a saját, illetve mások teste iránt és ezzel kapcsolatos kérdéseket tesz fel. Erre a szülőnek és a pedagógusnak is pozitívan kell reagálnia.

Az óvodapedagógus egyik legfontosabb feladata bensőséges érzelmi kapcsolat kialakítása a gyermekkel. Egy érzelmi biztonságot nyújtó közegben a gyermek jól érzi magát és bátran felteszi legkényesebb kérdéseit is. Fontos, hogy az óvodapedagógus ne jöjjön zavarba egy-egy kérdéstől, a legrosszabb, amit tehet, hogy hárítja a kérdés megválaszolását („kérdezd meg a szüleidet stb.”). Ezzel a gyermeket nem ösztönzi további kérdésekre, hiszen úgy sem kapott választ rá. A megválaszolatlan kérdések azonban frusztrációt okozhatnak, rosszabb esetben pedig olyan téves elképzeléseket alkot a gyermek, amiknek legkevésbé sincs közük a valósághoz. De akkor mi a jó megoldás?

„Éva néni, neked hogy került a baba a hasadba?”

Ilyen és hasonló kérdésekkel találkozhatunk az óvodában. A gyermeknek őszintén – természetesen az életkorának megfelelően – válaszolni kell a kérdéseire. Nem térhetünk ki a válaszadás elől saját zavarunk miatt, ugyanakkor pedagógiai hitelességünket kifejezheti, ha azt mondjuk „megleptél ezzel a kérdéssel, kicsit zavarban is vagyok miatta”.

Bonyolultabb kérdéseknél előfordulhat, hogy az óvodapedagógus az ismeretek hiánya vagy bizonytalansága miatt nem tud adekvát választ adni a gyermek kérdésére. Amit ilyenkor azonnal megtehet, hogy visszakérdez: „Te mit gondolsz róla?” Ezzel nem csak időt nyerünk, hanem azt is feltérképezzük, hogy a gyermek milyen információkkal rendelkezik már, mit mondtak, sugalltak neki erről már a szülei, testvérei. Érdemes erre támaszkodva megfogalmazni a választ, figyelve arra, hogy ne borítsuk fel túlságosan a gyermek világképét, és ne terheljük túl azokkal az információkkal, amelyekre életkorilag még nincs felkészülve. Ilyenkor jönnek jól a mesekönyvek és a mesefilmek, amelyek az életkornak megfelelően tárgyalják a születést.

Fontos azonban az, hogy megnyugtassuk a gyermeket, ha valamitől fél, ha valamivel kapcsolatban szorongásai, bűntudata van. Ha úgy érezzük, hogy ez a feladat túlmutat a pedagógusi kompetenciánkon, kérjük a szexuális nevelésben jártas szakember segítségét.

„Ha még egyszer hozzányúlsz…”

Nagy kérdéseket vet fel a gyermekkori maszturbáció és az arra való reagálás. A test örömteli felfedezése természetes jelenség és többnyire nem szükséges „nagy ügyet” csinálni belőle. A legjobb, amit az óvodapedagógus tehet, hogy hagyja a gyermeket, amennyiben nem zavarja társait és nem mindenki előtt csinálja. Fontos azonban megtanítani a gyermeknek, hogy vannak olyan dolgok, amit nem illik mindenki előtt csinálni, ilyen a maszturbáció is. Ha alvás időben történik az öningerlés, jó megoldás lehet, ha kicsit távolabb fektetjük le a gyermeket a többiektől.

Semmiképp ne büntessük és szégyenítsük meg a gyereket a társai előtt! A tiltásnak közvetlen következménye lehet a szorongás és bűntudat. A gyermek nem érti, miért fosztják meg örömétől és miért csak arra a bizonyos testrészére korlátozódik a tiltás. Előfordulhat, hogy a gyermek titokban csinálja tovább. Ez megnöveli a maszturbációhoz tapadó érzelmi feszültséget, motivációt és élvezeti értéket. Így állandósulhat a szokás és szenvedélyszerűen elhatalmasodhat. Másik lehetséges következmény egy erős gátlás kialakulása. Mindkettő a pszichoszexuális fejlődés zavarához vezethet (Szilágyi, 1997).

Ha a gyermek az öningerlést nem csak az alváshoz megnyugtatásként használja, hanem az éber aktivitás idején is, az fokozott szorongást és a szexuális viselkedés gyermekkori zavarát jelezheti. Ha gyakori és nehezen elterelhető a maszturbáció felől a gyermek, fontos a probléma jelzése a szülők felé, akik szakember segítségével tárhatják fel a probléma hátterét. Ha a szülők nem nyitottak a téma megbeszélésére, a pedagógus felelőssége az intézmény pszichológusa felé jelezni a nehézséget.

Papás-mamás

Jó lehetőséget nyújtanak a nemi nevelésre az óvodáskori szerepjátékok. A hagyományos „papás-mamás” játék egyedi változatai tükrözik a gyermekek családi szexuális szocializációját, lehetőséget adnak az élmények, szorongások feldolgozására. El lehet játszani pl. a szülők egymás közötti viszonyát, a kommunikációjukat, érzelmi megnyilvánulásaikat, stb. A játék teret ad a szülő-gyermek kapcsolat modellezésére, a testvérek közötti kapcsolat is megjeleníthető, valamint a különböző korú és nemű gyermekek családon belüli szerepei is.

A szerepjátékok akkor érik el céljukat (érzelemfeldolgozás, élményszerzés, tanulás, stb.), ha a gyermekek öntevékenyen vesznek részt benne és a felnőttek nem zavarják meg a spontán játékszituációt. A szerepjátékokba bárki bekapcsolódhat és bármikor abbahagyható, az a jó, ha ezt a gyerekek szabályozzák. A pedagógus csak akkor avatkozzon be a gyerekek papás-mamás játékába, ha az áthág valamilyen szabályt, elsősorban a gyermekek egymással szembeni tiszteletét érintően. Semmiképp nem hagyhatjuk, hogy a gyermekek egymást bántsák, megalázzák, kényszerítsék a szerepjátékok során (ld. problémás szexuális viselkedések gyermekkorban).

„Mutasd meg a tiédet, én is megmutatom az enyémet!”

Itt kell kitérnünk a nemi szervek mutogatására, amely szintén része lehet a „tipikus és ártatlan” papás-mamás játékoknak, de akár azon kívül is megjelenhet. Ahogyan azt a szexuális fejlődésről szóló modulban írtuk, ez a gyermekek természetes kíváncsiságának megjelenése, amelyet bizonyos fokig érdemes elfogadni, ugyanakkor még jobb ezt a „tudományos” érdeklődést tervezetten és keretek között tartva kielégíteni.

A test megismeréséhez hasznosak a gyerekeknek a testről szóló könyvek, amelyeket érdemes az óvodai csoportokban is beszerezni, hogy bármikor korrekt, az életkornak megfelelő ismereteket tudjunk nyújtani a gyerekeknek. Ha a testről képesek vagyunk a gyerekek felé zavar nélkül, természetességgel és tisztelettel kommunikálni, akkor a „mutogatós” és „leskelődős” játékok elveszítik a titkos és főleg a „bűnös” jellegüket, már nem lesznek olyan érdekesek, hogy akár a felnőtt tiltása ellenére is megtörténjenek.

Ha a mutogatás átlépi az ártatlan kíváncsiság határait, akkor az mindenképpen külön figyelmet és beavatkozást igényel (ld. a gyermekkori szexuális viselkedésproblémákról szóló modult).

„Leszel a szerelmem?”

Az óvodai élet során nem ritka, hogy a gyerekek nagyon komoly barátságokat kötnek, nem titkolják, hogy tetszik nekik a másik és elhatározzák, hogy ha nagyok lesznek össze fognak házasodni. Ezek az óvodáskori szerelmek nagyon intenzívek lehetnek, önmagukban nem ártalmasak, sőt, nagyon fejlesztő hatásúak lehetnek, feltéve, hogy a felnőttek reagálása megfelelő.

A szülőnek vagy pedagógusnak nincs oka arra, hogy ne örüljön együtt őszintén a gyermekkel, hiszen ez egy nagy és szép élmény, amely hozzájárulhat a gyermekek pszichoszexuális fejlődéséhez. Azonkívül, hogy támogatjuk, érdeklődéssel fordulunk felé és bizalmasan meghallgatjuk, különösebb feladatunk nincs ezzel kapcsolatban. Sajnos nagyon gyakori azonban, hogy ezeket a gyermekszerelmeket kigúnyolják, kinevetik és viccet csinálnak belőle. Az ilyen reakciók által a gyermek szemében a szerelem nevetség tárgyává válik, és szégyellnivaló dolognak fogja érezni, ami később partnerkapcsolati zavarokhoz vezethet. Vannak azonban olyan esetek is, amikor egyenesen tiltják és veszélyesnek titulálják a gyerekszerelmet és – általában a szülők – mindent megtesznek, hogy „kiverjék a gyermek fejéből”. Ez a fajta nevelői reagálás még súlyosabb következményekkel járhat, mint a gúnyolódás (Szilágyi, 1997).

Csúnya szavak (amiket ide le sem írunk :-)

Az óvodai lét egyik velejárója a csúnya szavak „tanulása” és ismételgetése. A gyermek sok esetben nem is érti, hogy mit jelent az adott szó. A varázsuk abból adódik, hogy egyrészt tilosak, másrészt felnőttesek – általában a felnőttektől, nagyobb testvértől hallják őket.

A szavak egy része a nemiszervek vulgáris megnevezései, amelyeket a gyermek gyakran használ a játék hevében az indulatok fokozására, kifejezésére. Amit óvodapedagógusként tehetünk, hogy megtanítjuk a gyerekeknek a kiválasztási szervek és a nemiszervek helyes megnevezését és tárgyilagosan kijavítjuk őket. Másrészt nyugodt hangnemben elmagyarázzuk, hogy ilyet nem mondunk, mert másokat ezzel zavarba hozunk esetleg megbántunk.

Ha indulatszóként használják ezeket a szavakat a gyerekek, akkor érdemes más indulatkifejező szavakat javasolni helyette, amelyeket a gyerekek is használhatnak, pl. „a macska rúgja meg!” (további ötleteket ld. Süsü – A szénégető).

A nyugodt hangnemmel csökkenthetjük a szavak indulati töltését így kevésbé lesz a gyermek számára érdekes. Nem kell tragikusan felfogni a csúnya szavak megjelenését, általában átmeneti jelenség ez is és hozzátartozik a fejlődéshez (Szilágyi, 1997).

Mint minden más tekintetben, a szexuális nevelés terén is kiemelten fontos a szülő és az óvodapedagógus együttműködése. A pedagógusoknak érdemes szülői beszélgetés keretében tisztázni a csoportba járó gyermekek családjaiban uralkodó szokásokat, megismerni a szülők gyermekkori szexualitással kapcsolatos nézeteit, az intézményes szexuális neveléssel kapcsolatos elvárásokat. Az is fontos ugyanakkor, hogy a pedagógus, szakmai tudása birtokában, tegyen kísérletet a szexuális fejlődéssel és neveléssel kapcsolatos korszerű, tudományosan megalapozott ismeretek átadására és a gyermekkori szexualitással kapcsolatos elfogadó attitűd formálására. Ebben szintén segítséget kérhet a szexuális nevelésben jártasabb kollégáktól, szakemberektől.

Felhasznált irodalmak:

A lecke törzsanyagát Elek Vivien (2019): Kora gyermekkori szexuális nevelés. Az óvodapedagógusok szexuális neveléssel kapcsolatos vélekedései c. szakdolgozata képezi. Vivien a projektünk fontos közreműködője volt, ez úton is köszönjük munkáját!

Egyéb források:

Szilágyi Vilmos (1997): Szexuális szocializáció. Nemi nevelés a családban. Medicina Kiadó, Budapest.

Szilágyi Vilmos (2006): Szexuálpszichológia. Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest.

WHO európai regionális irodája és a BZgA (2010): Az európai szexuális nevelés irányelvei. Vázlat a politikusok, nevelési és egészségügyi intézmények és szakemberek részére. Szövetségi Egészségnevelési Központ, Köln. URL: http://www.szexualpszichologia.hu/who_iranyelvei.html